Reggelente azzal az izgatottsággal ébredek, amit csak azok a napok hoznak, amikor tudom: megint érkeznek a családok. Cipő nélkül, nevetéssel a hangjukban, vállukon hátizsák, lelkükben kalandvágy.
A nap még alig emelkedett a fák fölé, de a levegőben ott volt az a csendes izgalom, amit csak a *Talpkaland* reggelei tudnak. A homok még hűvös volt, a fű pedig olyan puha, mintha azt suttogta volna: „Készen állunk.”
Ahogy begurultak az első autók a parkolóba, és a gyerekek már ugráltak ki az ülésekből, tudtam, hogy megint olyan nap lesz, amitől tele lesz a szívem. Besétált egy anyuka, karján egy kicsi fiúval, aki azonnal kérdezte: „Mehetünk a mezítlábas pályára?” – és elmosolyodtam. Még meg sem érkeztek, de máris otthon voltak.
A nap folyamán annyi apró pillanatot látok, amit elraktározok magamban. Egy kisfiú megállt a magokkal teli résznél, és miután óvatosan beletette a lábát, felnevetett, mintha most fedezte volna fel a világ legnagyobb titkát. Egy nagymama mezítláb mesélt az unokájának arról, milyen volt régen, mikor még *ő* is mezítláb szaladgált a réten.
Aztán jöttek a mondatok, amik mindig megérintenek:
„Olyan jó itt, végre együtt vagyunk, és nem rohanunk.”
„Ez feltölt, nem is gondoltuk, mennyire kellett már.”
„Ezt minden nyáron be kell iktatnunk!”*
És ilyenkor én is feltöltődöm. Ahogy nézem őket, ahogy szaladnak, nevetnek, megállnak a pillanatban – abból én is erőt kapok. Mert ez a hely nemcsak nekik szól, hanem nekem is. A Talpkaland nemcsak egy program, hanem egy élő történet, aminek részesei vagyunk, újra és újra.
A nap végéhez közeledve egy négytagú család pihent a fák árnyékában, mezítláb, egymás mellett. A kisfiú kavicsokat válogatott, az apuka limonádét öntött, az anyuka pedig körbenézett, és ezt mondta nekem: „Tudja, ezt receptre kéne felírni. Komolyan. Minden családnak el kellene egyszer ide jönnie. Ez több mint program – ez terápia.”
Ez a mondat most is bennem visszhangzik. Olyan egyszerű, mégis annyira igaz. A *Talpkaland* nemcsak egy mezítlábas ösvény – ez egy hely, ahol újra közel kerülünk egymáshoz, magunkhoz, és a természethez. Egy élő történet, aminek részesei vagyunk, újra és újra.
És amikor este elcsendesedik minden, és már csak a madarak csicseregnek a fák között, mosolyogva csukom be a kaput. Mert tudom, hogy holnap újra jönnek – családok, élmények, és az a különleges energia, amit csak a mezítlábas nyár adhat.